Int'l Wildlife

Budapesti vadon (fikciós)

Lilliputi Mimikri

https://player.vimeo.com/video/27898039?byline=0&color=

Nagy macska félék....

×××
A madarak élete - David Attenborough 3/10 by davidattenb
×
A madarak élete - David Attenborough 2/10 by davidattenb

×××
A madarak élete - David Attenborough 1/10 by davidattenb

×××
A madarak élete - David Attenborough 4/10 by davidattenb

×××
A madarak élete - David Attenborough 5/10 by davidattenb

×××
A madarak élete - David Attenborough 7/10 by davidattenb

×××
A madarak élete - David Attenborough 8/10 by davidattenb

×××
A madarak élete - David Attenborough 9/10 by davidattenb

×××
A madarak élete - David Attenborough 10/10 by davidattenb

A fehérfejű rétisas világa

A kezdetek

1776. július 4-én, alig néhány órával a függetlenség kikiáltása után a kongresszus máris felkérte Thomas Jeffersont, Benjamin Franklint és John Adamst, hogy tervezzék meg a szárnyait bontogató, új Amerikai Egyesült Államok címerét. Olyan szimbólumot kerestek, amely legjobban kifejezi az új, független nemzetet és annak szabad népét. Az első tervet, amely a történelmi múltból merített, elvetették. Hat év múlva az akkori tervezőket a természet, és egy fenséges élőlény ihlette meg. A fehérfejű rétisas igazi amerikai madárként méltó jelképe egy nagyratörő, ambíciókkal megáldott nemzetnek.

Mit tudunk erről az állatról?

Az évszázadok során a fehérfejű rétisas sorsát legalább olyan drámai fordulatok kísérték, mint magát az Egyesült Államokét. A ragadózó madarak mindennapjai folyamatos harcot jelentenek a túlélésért. Teljes erővel szállnak szembe bármilyen veszéllyel, és nem fogják vissza magukat.

 A rétisas társas lény, a pár együtt dolgozik a fészek karbantartásán, a fészeképítés a pár összetartozását is erősíti, hiszen a túlélés érdekében muszáj szorosan együtt dolgozniuk. A fehérfejű rétisasok általában két-három tojást raknak, de van olyan időszak, hogy csak egyet. Öt héten át felváltva kotlanak a tojásokon. A költés során egy–másfél órás váltásokban dolgozik a saspár, és míg egyikük a tojásokon ül, a másik élelmet szerez. Ha az élelmiszer beszerzés során egyiküket baj éri, párja egy idő után hátrahagyja a tojást, ezzel azonban mindenét elveszíti. Talán talál majd magának egy másik párt, akivel újra kezdheti, de a területét addig is védelmeznie kell, immár egyedül.

Veszélyben a faj

Amikor az európaiak először partot értek Észak-Amerikában, a kontinens csaknem félmillió fehérfejű rétisast számlált. A telepesek terjeszkedésével azonban ezek a ragadozó madarak célponttá váltak, a költőhelyükként szolgáló fákat pedig sorra kidöntötték. Bob Anderson ragadozómadár-szakértő véleménye szerint az akkori telepesekre az arrogancia és nemtörődömség volt a jellemző: „Az összes ragadozó madarat válogatás nélkül kártevőként kezelték. Mindegy, hogy fehérfejű rétisas, szirtisas vagy rőtfarkú ölyv, valamennyit puskavégre kapták.”

A 20. század kezdetén a fehérfejű rétisasokat Amerika-szerte irtották, Alaszka kivételével, ahol háborítatlanul élhettek tovább. Ám csupán 1917-ig, amikor ott is vérdíjat tűztek ki a fejükre. Az 1950-es évekig több mint 120 ezer rétisast lőttek ki. Az igazi szörnyűség azonban még csak ezután következett. A II. világháború után széles körben kezdtek el DDT-t használni rovarirtószerként. A méreg az egyre csökkenő számú saspopulációt is tizedelni kezdte. A DDT hatására a tojások héja vékonnyá és törékennyé vált, súlyosan csökkentve a sikeres kikelések számát. A madarak egyedszáma hihetetlenül gyorsan csökkent.

Fotó: Alan D. Wilson

Az 1960-as évekre alig 400 pár fehérfejű rétisas maradt az Egyesült Államokban. Az 1970-es évekre, 200 évvel azt követően, hogy címerállatuknak választották, a fehérfejű rétisast hivatalosan is veszélyeztetett fajjá nyilvánították. Amerika erejének szimbóluma a természetrombolás jelképévé vált. Az amerikaiak azonban nem mondtak le végleg hányattatott sorsú madarukról.

A kutatóknak idővel sikerült meggyőzniük a Kongresszust, hogy tegyenek lépéseket a DDT ellen. 1973-ban betiltották a rovarirtószer általános használatát, s a fehérfejű rétisasok populációja szinte azonnal új erőre kapott. 2007-ben az amerikai sas végre lekerült a veszélyeztetett fajok listájáról. Az ember sikerrel lett úrrá saját természetén, új esélyt adva ezzel az anyatermészetnek.

Vízimadarak közössége – ide a zsákmányt!

Októberben a Mississippi felső szakaszán a sasok nem bajlódnak a fészekrakással. A vízimadarak, amelyek hamarosan melegebb égtájak felé veszik az irányt, egy rövid időre nagy számban lepik el a területet.

Az egész évben itt tanyázó sasokhoz Kanadából érkező átutazók csatlakoznak. Sokan több mint 2000 kilométert tettek meg, hogy szabad vízfelületet találjanak. Az összesereglett állatok figyelme a vadászat felé fordul. A fehérfejű rétisasok néha vadkacsára is rámennek, bár a Mississippi sokkal könnyebben elejthető zsákmányt is kínál. A szárcsák ezrével lepik el a folyót. E nyugodt madarak a sasok kedvenc eledelének számítanak. Az erős szél ritka lehetőséget kínál nekik, hogy szitáljanak, azaz egy helyben lebegjenek, hasonlóan kisebb testű ragadozó rokonaikhoz, a kányákhoz. Bár bőven jutna zsákmány mindenkinek, a tolvajlás a sasok vérében van.

Novemberben, mialatt a sasok a Mississippi felső folyásánál összesereglenek, fajtársaik messze északon egy csaknem érintetlenül megmaradt vadonban gyülekeznek. Ez a Chilkat folyó vidéke Alaszkában, ahol a sasokat a lazacok ívása több mint 1500 kilométerről is ide csábítja.

A lazacok maguk is drámai utat tettek meg a tengertől idáig, hogy szaporodjanak. Az ívás után hamarosan elpusztulnának, ám így lakomául szolgálnak az itt összegyűlt sasoknak, ahogyan teszik ezt minden ősszel, évezredek óta változatlanul. Akár kétezren is lehetnek a folyónak egyetlen rövid szakaszán.

A tél beköszöntével még mindig lehet zsákmányt ejteni, de hamarosan valamennyi hal jégpáncél alá kerül. Amint a folyó kezd befagyni, a sasoknak még az eddigieknél is muszáj precízebbnek lenniük.

Rétisas szerelem – a fiókanevelés nehézségei

Ha egy hím sas megözvegyül, időről-időre visszajár a fészekhez. Még mindig felügyeli a területét, és karbantartja a fészket. Apró csecsebecsékkel igyekszik még hívogatóbbá tenni azt, és várja egy új tojó érkezését.

Az udvarlás nem tart sokáig, a romantika túl nagy luxus, hiszen rengeteg munka vár az új párra. Mikor a sasok először szállnak le együtt a fészekre, egy kicsit nyugtalanok. Az ágak és a fűcsomók rendezgetése szorosra fűzi a kapcsolatukat, megteremtve az összetartást, amely a hetek múlásával egyre mélyebb és mélyebb lesz majd.

A közös fészekcsinosítás arra utal, hogy hamarosan eljön a tojásrakás ideje. A fiatal tojó által rakott tojás kb. 10 dekagrammos. Védelem nélkül a tojás egy perc alatt megfagyna. A pár mindig nagyon vigyáz a tojásokra, behajlítják lábujjaikat, hogy elrejtsék karmaikat, nem szeretnének kárt tenni a tojásokban. A második tojás – ha van – általában két nappal az első után érkezik. Ezt követően gyakorlatilag megszakítás nélkül váltják egymást, de még ennyi erőfeszítés sem garantálja, hogy a tojások biztosan kikelnek, főleg, hogy a Mississippi felső folyása vidékének összes madara közül a leghosszabb inkubációs időt kell valahogyan túlélniük. Errefelé csak úgy hemzsegnek a tojástolvajok, a mosómedvék és a varjak, úgyhogy mindkét szülő a legkisebb veszélyre is azonnal hevesen reagál.

Ha a tojó fiatal, fogalma sincs, mit kellene csinálnia a kikelt fiókákkal.Nem ritka, hogy a fióka ételért könyörög, de az anyja nem igazán reagál rá, pedig ott az élelem a fészekben. Sőt az sem ritka, hogy az anya pedig nekiáll, hogy saját maga táplálkozzon. Szülő és gyermeke között ilyenkor nem alakul ki kapcsolat. Ilyenkor nem tudja a fiatal madár, hogyan közeledjen fiókájához. Ha párja tapasztaltabb, akkor van remény a fiókák számára a túlélésre. Amihez türelem is kell. A fiókáknak is gyakorolniuk kell, hogy egyáltalán be tudják kapni a falatot.

Előfordul olyan is, hogy a sas pár nem igazságosan eteti két vagy több fiókáját. Ez a testvérek közötti versengés. Egyáltalán nem szokatlan, hogy az idősebb sasfióka fiatalabb és kisebb testvére ellen forduljon. A természet hideg, számító szava azt súgja: minek megosztani az ételt, ha egymaga többet is ehetne?

Ez a jelenség úgy játszódik le, hogy a kisebbik fióka, akit a testvére üt-ver, egyre gyengébb lesz, megbújik a fészekben, szinte felegyenesedni sem mer, az anyjuk pedig mindig azt a fiókát fogja etetni, amelyik a testesebb. Ez az úgynevezett Káin-Ábel szindróma. Egy-egy etetés 5–8, néha 12 percig tart. A nagyobbik fióka alkalmanként akár 30–40 falatot is kaphat, míg a kisebbik jó, ha 6–8 falathoz hozzájut. A testvérek közötti harc azonban előbb-utóbb megoldódik. Vagy így vagy úgy.

A fiókák minden nap átlag 20–40 dekányi halnak megfelelő táplálékot fogyasztanak el. A szülőkön egyre nagyobb a nyomás, és naponta akár négyszer-ötször is kell élelmet hozniuk a fészekbe.

Szárnybontogatás

Tavasszal a folyók mentén élő valamennyi teremtmény sorsa jobbra fordul. A Kanadából itt telelt sasok visszatérnek északra, ottani fészkelőhelyeikre. Az egész évben itt tanyázók számára a tavasz a fiókák kikelésének idejét jelenti.

A zsákmányt néha mások ölik meg helyettük De az ennivalót megszerezni azért még nem veszélytelen. Minden évben megszámlálhatatlanul sok fehérfejű rétisas végzi autók kerekei alatt. Ha csak egyik szülőjüket is elveszítik, a fiókák életben maradási esélyei jócskán lecsökkenhetnek. Tízhetes korukra hétezer új toll nő a levedlett ifjúkori pihék helyébe, és velük együtt új képességek is megjelennek.

Mire eljön a nyár, képesek lesznek repülni is, de ez a tanulás kockázatvállalással jár. A fészkük általában 20 méter magasan található, a sasfiókák az első szárnyalás előtt fel-le ugrálnak, szárnygyakorlatokat végeznek, és felkészülnek rá, hogy végre levessék magukat a fészekből, és megtegyék első útjukat az ég felé.

Fotó: Carl Chapman

Sokan tévesen úgy gondolják, hogy a madarakat meg kell tanítani repülni, pedig valójában teljesen ösztönösen csinálják. A szüleikkel ugyanakkor szívesen kergetőznek, talán hogy halat csenjenek el tőlük, meg persze fehérfejű rétisasként ők valódi társas lények.

Az ősz beköszöntével az évszakok körforgása teljessé válik. A Mississippi völgye ismételten a vízimadarak találkozóhelyévé alakul át. A frissen szárnyra kapott fiatal sasok számára eljött a következő nagy próbatétel ideje. Az első szárcsa elejtése sorsdöntő pillanat az ifjú fehérfejű rétisasok életében.

A fehérfejű rétisas nagy túlélő. Szörnyű időszakokon van túl, de most végre nyugodtan élhet. Nagyszerű példája annak, hogy mi emberek igenis képesek vagyunk tenni a saját bolygónkért. A bőséges táplálékforrásnak hála, a fehérfejű rétisasok – fiatalok és idősek egyaránt – már nem is igazán vadásznak, inkább valami rögbiszerű játéknak hódolnak. Alig egyetlen emberöltővel ezelőtt a Mississippi vidékén lehetetlen lett volna nagy tömegben sasokat látni. 

A Mississippi mellékágai és az ehhez hasonló környezet jelenti a fehérfejű sasok számára a tökéletes fészkelőhelyet, ahol a víz szomszédságában, hatalmas nyárfák tetején építik fel otthonukat. Ha szükséges, kiválóan tűrik az ember közelségét, és rendszeresen járnak pisztrángot, egyéb halakat fogni. Fészküket a tél kellős közepén építik, ez jelenti létezésük középpontját, a közelében lévő erőforrásokat hevesen védelmezik. Ha egy ismeretlen sas téved a territóriumuk közelébe, azonnal elkergetik onnan. Hihetetlen manőverekre képesek az ágak között, gyorsaságuk pedig lenyűgöző.

A farkas talán a legnagyobb területen elterjedt szárazföldi ragadozó. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is megtalálhatjuk képviselőit. Az egykor összefüggő, hatalmas területen ma már csak elszigetelt populációi maradtak fenn a túlzott vadászat következtében. A természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen a félsivatagtól a tundrán keresztül a trópusi esőerdőig mindenhol meg képes élni, amely nagyszerű alkalmazkodó képességét is mutatja.

Testtömeg: a nőstények 18-55 kg, a hímek 20-80 kg
Testhossz: 1,3-1,6 m
Táplálkozás: főképp emlősállatok
Szaporodás: 62-75 nap vemhesség után 1-14 kölyköt hoz világra

Bár nagyszerű és intelligens vadászként ismert, kisebb részben növényi eredetű táplálékkal is kiegészíti étrendjét. Az állatokban sem válogatós, kisebb állatokat éppúgy elkap, mint a jávorszarvas és pézsmatulok méretű nagy patásokat - persze ez utóbbiakat csapatban vadászva.
A kiszemelt vadat kitartóan üldözik hosszú kilométereken keresztül, majd beérve a farába, lágyékába és marjába marva terítik le őket.

Akár 70 km/h-ás sebesség elérésére is képesek. Miután a legnagyobb sikerre törekednek, elsősorban az eleve hátránnyal induló legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki. Ezáltal fontos a szerepük a prédapopulációk számának szabályozásában. A zsákmányt leterítve - a híres farkasétvággyal - fejenként akár 9 kilogrammot is képesek belőle elfogyasztani. A dögöt sem veti meg, gyakran próbálják közös erővel elkergetni más farkasokat, medvéket és pumákat friss zsákmányuk mellől.

Az előítéletekkel ellentétben a farkasok rendkívül magas fokon szerveződött szociális csoportokban élnek. A farkas falkák létszáma az élőhely adottságaitól függően 2-36 között lehet, de 5-9 egyed az általános. Ezek a falkák tulajdonképpen nagycsaládok, amelyek a vezető alfa-párból, és azok utódaiból állnak, de idegen farkasok is csatlakozhatnak hozzá.

Szigorú hierarchia uralkodik a falkában, az abszolút úrnak az alfa-hím számít, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése esetén (betegség, sérülés stb.) a béta-hím váltja fel. A bukott alfa-hím ilyenkor rendszerint elhagyja a csapatot, de ez sem törvényszerű. A rangviszonyok jól nyomon követhetők a táplálkozási sorrend megfigyelésével. Határozott domináns és behódoló viselkedésükkel kerülik el a szükségtelen összecsapásokat.

A rangban alul lévő farkasok megadást jelző viselkedésének része, hogy a legsérülékenyebb testrészeiket kínálják fel a rangban felettük állóknak. Ezáltal biztosan elkerülik a domináns egyedek végzetes támadását.

A farkasokra az év során az egymást váltó "letelepedett" és "nomád”életmód jellemző. Tavasszal és nyáron, egy területen maradnak, míg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen azonban hatalmas távolságokat járnak be éjszakánként. Ekkor naponta akár 200 kilométert is megtehetnek, 8 km/h-ás átlagsebességgel.

Erős territoriális viselkedés jellemzi őket, a falka felségterülete az élőhely adottságainak megfelelően 130-13000 négyzetkilométer között van. A területüket hevesen védik a betolakodókkal szemben, még meg is ölhetik azokat.

A farkasüvöltés a horrorfilmek gyakori betéte, még ma is borzongást kelt az emberben. Ez az egymástól nagy távolságokban lévő farkasok közötti kommunikáció leghatékonyabb eszköze, így jelzik hollétüket, és területük határát. Illatanyagokat - ugyanezen célból - csak az alfa-hím használ.

A szaporodás kizárólagosan a domináns alfa-pár előjoga. Vagyis a farkasokra a monogámia jellemző, azzal, hogy az alfa-egyed kiesésével a rangsorban következő veszi át a helyét. A szaporodási időszak január és április között van, az északabbra élő farkasok esetében később, mint a délebbre élőkénél. A nőstény évente egyszer ivarzik, 5-14 napig tart. A párzás után a szuka egy odút ás, amelynek bejárata először lejt, majd emelkedik a vízbefolyás gátlására. Az átlagosan 63 nap vemhesség után vakon és süketen megszülető kölyköket 3 hétig csak az anya neveli. A számuk változatos, akár 14 is lehet, általában 7 szokott lenni. 5-10 nap alatt állnak talpra, a kezdetben kék szemük 10-15 nap múlva nyílik ki.Az idősebbé váló kölykök nevelésében a csapat összes tagja részt vesz, beleértve a visszahányt eledellel való táplálást is. A szülőodút 8-10 hetes korukban hagyják ott a kölykök. Játékaik során ekkor már kezdenek kialakulni a hierarchia viszonyok közöttük. A gyorsan fejlődő fiatalok 10 hónapos korukban kezdenek el a csapattak együtt vadászni.

Ivaréretté a szukák 2 éves, a hímek 3 éves korukban válnak. Ekkor elhagyják a szülőcsapatukat, és megpróbálnak újat találni, alkotni. A farkasok legfeljebb 13 évig élnek a természetes élőhelyükön, a születéskor várható élettartam azonban csak 5-6 év. A vadászat és a dominanciaharcok közben szerzett sérülések a leggyakoribb halálokok. Állatkertben közel 15 évig is élhetnek.A farkasok és az emberek "együttélése" az őskortól különös viszonyt eredményezett: tiszteletet és rendkívüli, megalapozatlannak tűnő félelmet. Kevés állatnak van olyan rossz híre, mint a vérengzőnek és gonosznak ábrázolt farkasnak. Annak ellenére, hogy nagyon kevés ember elleni támadásról van tudomásunk. Igaz a háziállatokra nagy veszélyt jelentettek, és ez bőségesen elég okot jelentet eleinknek az ellenük vezetett irtó hadjáratokra. Manapság a vadállomány védelmével indokolják a vadászatuk szükségességét, bár a kutatások mind a jelentőségét bizonyítják a prédaállatok populációjának szabályozásában.

Európában, köztük a környező országokban is, csak szigetszerű populációit találhatjuk. Szerencsére ma már Magyarországon is védelmet élveznek, vagyis nem lövik ki a délről és északról átkóborolt egyedeket automatikusan. A jelek szerint Szlovákiából át is települt már pár egyed, a Gömör-Tornai karszton él egy falka, az Aggteleki Nemzeti Park területén.

A farkas alfajainak pontos száma ma sem tisztázott. Különösen az amerikai kutatók szorgoskodtak minél több alfaj megkülönböztetésében. A vélt és valós alfajok:

Alfajainak számát máig vitatják; a változatok megkülönböztetésében különösen az amerikai kutatók jeleskednek. A vélt és valós alfajok:

A farkas nagyon széles körben elterjedt. Ahány helyen meglelhető, annál több alfaja van.

Európai farkas
(Canis lupus lupus)

Észak-Skandinávia, Balkán- és Ibériai-félsziget, Appenninek
Testhossz: 100-140 cm, farokhossz 30-50 cm.
Marmagasság: 90 cm
Testtömeg: 30-75 kg
Színe: Túlnyomórészt sötétszürke.

 Alaszkai fehér farkas
(Canis lupus tundrarum)

Alaszkai tundrán.
Testhossz: 130-160 cm, farkhossz 40-50 cm.
Testtömeg: Nőstény: 20-80 kg, Hím: 18-55kg.
Jellegzetes fehér bunda, szürke minta.

Alexander-szigeti farkas
(Canis lupus ligoni)

Kanadához tartozó Alexander-sziget.
Kisebb termetű alfaj.
Szőre sötét, fekete.

Arab farkas
(Canis lupus arabs)

Arab-félsziget, Szaud-Arábia, Jemen, Omán, Szíria, Izrael
Marmagasság: 66 cm
Testtömeg: 18 kg
Sárga színű bunda, rövid szőr és nagyra nőtt fülek.

Baffin-szigeti tundrafarkas
(Canis lupus manningi)

Kanadához tartozó Baffin sziget.
Testhossz: 100-150 cm
Marmagasság: 65-80 cm
Testtömeg: 80 kg

Banks-szigeti farkas
(Canis lupus bernardi)

Kanadai Baks-sziget.
Testesebb, szőre fehér, hátán fekete minta.

Belső-alaszkai farkas
(Canis lupus pambasileus)

A tundra kivételével Alaszka nagy részén előfordul.
Egyik legnagyobb farkasalfaj.
Szőrük sötét.

Britt-kolumbiai farkas
(Canis lupus columbianus)

Kanada, Britt-kolumbiai tartomány.
Egyik legnagyobb alfaj.
Akár 70 kg is lehet.
Sötét, fekete, szürke bunda.

Buffalo farkas
(Canis lupus nubilus)

Minnesota, Wisconsin, Michigan északi része.
Középtermetű, világos színű.

Egyiptomi farkas
(Canis lupus lupaster)

Egyiptom északi része, Északkelet-Líbia.
Veszélyeztetett, kihalás küszöbén áll.

Észak-sziklás-hegységi farkas
(Canis lupus irremotus)

Kanada
Közép termetű, világos színű.

Ibériai farkas
(Canis lupus signatus)

Észak-Spanyolország
Kihalófélben.

Indiai farkas
(Canis lupus pallipes)

Irántól Indiáig, már csak Izraelben.
Szőre rövid, sűrű bundájú, barna. Fülei nagyok.

Japán farkas
(Canis lupus hattai v. Canis lupus rex)

Hokkaidó, szinte kihalt.
Közepes termet.

Cascade-hegységi farkas
(Canis lupus fuscus)

Feltehetőleg kihalt.
Barna bundájú.

Kaszpi farkas
(Canus lupus cubanensis)

Kaszpi-tenger, Fekete-tenger között. Szinte kihalt.
Barnás-sárgás bunda.

Kelet-erdei (timber) farkas
(Canis lupus lycaon)

Kanada délkeleti része, Michigan, Wisconsin.
A majdnem teljesen fehértől a majdnem teljesen feketéig minden színben, de leggyakoribb a barna.

Labrador farkas
(Canis lupus labradorius)

Labrador-félsziget.
Közepes termetű.
Sötétszürkétől a majdnem tiszta fehérig.

Mackenzie tundra farkas
(Canis lupus mackenzii)

Mackenzie-folyó part, Nagy Medve-tótól délre.
Közepes termetű.
Feketétől fehérig.

Mexikói farkas
(Canis lupus baileyi)

Arizóna, Új-Mexikó.
Testhossz: 170 cm
Testtömeg: 23-41 kg
Barna, szürke, rozsdabarna. A legnagyobb sörénnyel rendelkeznek.

Olasz farkas
(Canis lupus italicus)

Olaszország, Svájc déli része.
Közepes termetű.
Testhossz: 130-180 cm
Testtömeg: 30-50 kg

Orosz farkas
(Canis lupus communis)

Oroszország

Sztyeppei farkas
(Canis lupus campestris)

Közép-Ázsia, Fekete-tenger, Kaszpi-tenger.
Kis termetű.
Szürke.

Tibeti farkas
(Canis lupus laniger)

Tibet, Délnyugat-Oroszország, Kína, Mandzsúria, Mongólia.
Közepes méretű.
Szürke és a fekete a legelterjedtebb szín.

Vörös (Rőt) Farkas
(Canis rufus)

Észak-Amerika délkeleti része. Súlyosan veszélyeztetett faj.
Testhossz: 1,2-1,6 m
Testsúly: 16-35 kg

A mára már kihalt nádi farkas (toportyán) a Kárpát-medencében élt. Azonosítása vitatott: egyesek szerint a farkas egy alfaja (Canis lupus minor) lehetett, mások szerint az egykor itt is honos aranysakál.
A kutya, a farkas háziasításával létrejött új faj. Régebben a farkas egyik alfajának tartották, de az etológiai vizsgálatok kimutatták a két faj pszichés tulajdonságainak döntő, szelekció eredményezte különbözőségét.

                                        ×××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××